Bródy 23/24
Kedves Látogatónk!
A „Téged az Isten jókedvében teremtett, Bródy Sándor” című kiállítással nem pusztán az író Bródy Sándort szándékozunk bemutatni, hanem a magyar irodalomtörténetben betöltött kulcsfontosságú szerepére és személyiségének sokoldalúságára is szeretnénk felhívni a figyelmet.
A kiállításban felhasználjuk az ebben az évben könyvtárunkba került Bródy-Hunyady hagyaték anyagát. Az irodalmi hagyaték több dokumentuma most kerül első alkalommal bemutatásra.
Az alábbiakban azokat a plusz információkat olvashatja, amelyek – hely hiányában – lemaradtak a tablóról. Az oldal folyamatosan bővül, kérjük kísérje figyelemmel!
Köszönjük.
BródySándor, a zeneértő
Bródy Sándor egy kortársának visszaemlékezése:
„A múlt tavasszal Bartók Béla új operájának [1918. május 24-én volt a premiere A kékszakállú herceg várának a Magyar Királyi Operaházban] főpróbáján találkoztam Bródy Sándorral. A darabról nagyon eltérő vélemények hangzottak el, legtöbben tanácstalanul álltak az újszerű, eddig ismeretlen struktúrájú zeneművel szemben. Az egyetlen határozott, gerinces nyilatkozat Bródy Sándor ajkáról hangzott el:
– Én nem értek a zenéhez, sohasem foglalkoztam vele, nem tudom részletezni, mi a rossz és mi a jó ebben az operában, de engem megráz ez a muzsika. Hideg fut végig a hátamon, fojtogatja valami a torkomat, görcsösen marokba szorul az öklöm a kínos gyönyörtől. Én nem tudom, milyen hangok vannak leírva a fekete kottafejekben, és milyen hangnemekben szól a zenekar, de hallom az asszonyi lélek sikongatását a hegedűkön és a klarinétekben, a férfi szívdobogását a csellók szavában. És magyarul szól mindegyik, kell, hogy ez a zene magyar legyen, mert én megértem. Ha ötven évvel ezelőtt Wagneré volt a jövő zenéje, úgy ma ez a zene az.”
Bródy Sándor ugyanilyen zseniálisan ismerte fel az elsők között a nagybányai festőiskola művészeinek nagyságát. A csodálat, az elismerés, a felfedező öröm hangja szólal meg róluk írt cikkeiben. Személyes barátság is összekötötte őket, hiszen Jókai Mór és Feszty Árpád szalonjában, ahol Bródy Sándor mindennapos vendég volt, helyet kaptak a felnövekedő, új festőiskola fiataljai is. Bródy meg is kérte barátait, hogy illusztrálják könyveit, így született meg 1898-ban Az ezüst kecske díszkiadása.
Bródy Sándor: Elmélkedések a női ruháról (részletek)
„Oh, leányok fogadjátok be kegyelmesen szíveitekbe a sárga színt. Nincsen oly asszony, akinek ez – valamely változatában – jól ne álljon, pompásabb a pirosnál is, csakhogy szelídebb. A már beteg szívű férfiakra jótékonyan hat és az egészségeseket beteggé teszi! Oh, asszonyok, kultiváljátok a sárga selymeket bálokon, estélyeken, minden nagyobb alkalmakon, mert nincs szín és ruha alkalmasabb ünnepivé, ékessé, meséssé, azaz széppé és józantalanná tenni ezt a világot, amely köznapi, szürke, formátlan, józan, sőt rideg általában. Meg kell lopni az égitestek színeit. […]
Illúziót, minél változatosabb, több illúziót! Kerestem az idei bálon egy fekete ruhát, fiatal lányon, aki nem gyászol, hanem kivirít a sötét szövetből. Rafinált férfiak gyengéje boldog és üde lányon a fekete ruha. De hol az a bátor lány, aki ezt bálba föl merje venni, pedig mily szép volna a fekete batiszt, fekete csipkékkel, sötétpiros rózsákkal teletűzködve, vagy két-három fürt fehér orgonával!”
„Olvasták, szerették és ajnározták” – A stílusteremtő Bródy Sándor
„Ha Bródy Sándorról beszélünk, mindenekelőtt a szépséget kell megemlíteni, bármily furcsa dolog, hogy művészen és férfin először ezt a tulajdonságot vegye észre az ember. De ő oly túlzóan, perzselően, szinte valószínűtlenül szép volt, hogy ezt jóformán nem is lehet már a természet boldogító ajándékának tekinteni. A bőre halvány aranybarna, haja hollószínből ezüstösödő. A termete csupa nemes arány. Sötét szemének tekintete a sólyomé. Az egész figurában volt valami a tigrisből és a primadonnából. Ma is úgy él legtöbb kortársának emlékezetében, mint a sugárzó öröm megtestesülése. Hanyagul megkötött nyakkendője lobog, akár a haja. És szinte szervesen tartozik hozzá a nyitott fiáker, amelyben a gyalog soha nem járó keleti kényurak önérzetével tudott ülni.”
(Hunyady Sándor, Bródy Sándor fia)
„Ha falura vetődött, ahol a parasztok oly jogos bizalmatlansággal fordulnak el pesti ember elől, egyszeriben megnyíltak a szívek, valahányszor Bródy Sándor az egri pátriárkájából hozott kakukkfűillatos nyelvén szóba elegyedett velük. Emlékszem, amikor a hatvani vásáron hallottam a kofát, ki hosszabb eszmecsere után így fejezte ki elismerését: Isten tartsa meg az urat! Fajtázni kéne az ilyen derék szép embert.”
(Hatvany Lajos, a Nyugat című folyóirat alapítója)
A tősgyökeres és aki kiérdemelte az egri nevet
Bródy és Gárdonyi
– Tudja, fiam, hol sütik a legjobb kenyeret a világon? – kérdezte elgondolkodva Krúdy Gyula a Mélypincében. – Egerben.
– […] Gárdonyi, ha feljött Pestre, mindig hozott Bródy Sándornak egy ötkilós, nagy kerek egri kenyeret és egy tábla szalonnát. Bródy nyomban megszegte a kenyeret, és boldogan szalonnázni kezdett. Mikor jóllakott – nem a mennyiséggel, hanem az ízzel – nyomban bosszantani kezdte Gárdonyit, hogy nem volt-e nehéz a kenyér, hogy nem zsírozta-e össze a ruháját a szalonnával. Gárdonyi zsugori volt, és postán nem küldött volna se kenyeret, se szalonnát, s kocsira sem ült a pályaudvaron, mert sajnálta a költséget. Hóna alatt cipelte a hatalmas kenyeret, a szalonnát kényelmetlenül, messze tartva ruhájától. Aztán megkérdezte Bródy, hogy mivel tartozik, mert a kenyér „drága”. Ilyenkor Gárdonyi morgott, de nem nagyon haragudott, mert tudta, hogy Bródytól legalább egy hónapra való szivart kap. „Ne adjam fel postán?” – ingerkedett vele Bródy. „Hogyne, hogy ellopják!” – csattant rá Gárdonyi.
– Így ungorkodtak egymással, fiam… – mondta Krúdy, aztán elgondolkodva tette hozzá -, de ezek voltak az utolsó írók, akik megosztották egymással kenyerüket, szivarjukat. Jó emberek voltak, és szerették egymást.
(Bóka László: Válogatott tanulmányok)
Bródy Sándor: Levél Gárdonyi Gézához
(részletek)
„[…] Itt vagyok, Géza, élek. És vasárnap lévén, legyen szabad nekem – pihenőnek – elgondolkodni a régi mesterségemről. Felelek neked kérdezés nélkül és nem várva választ sem. Csinálj csak, csináljatok magatok irodalmat, én azalatt tanulgatok. Néha majd írok is, magamnak, a holnapnak. Mert hiába búsultok, mindhiába vagytok megijedve: a magyar írásnak elmúlhatatlan örök holnapja van.
[…] Géza, te igazi költőnek és valóban kereszténynek születtél, úgy is éltél szívedben és a válladon hordozván a szent jelet. Nemes, bátor és te voltál. Rád haragszom. Neked helyt kellett volna állanod, és nem mohón sürgősen elhelyezkedned. Mert a gyors, a vad düh voltaképpen csak az elhelyezkedések egy mániákus tévedése volt. És te, a hívő, odaállottál mindjárt a hitetlenek közé. Minden külön megnyilatkozásodból külön beteg lettem, Mi történt veled? Már volt ilyen ügy, és Petőfi nem tévedett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te,
Gárdonyi, aki Petőfivel valóban az egyetlen vérség vagy a ma élő költők között, egyszerre egy meggörnyedt házsártos falusi tanító lettél.
[…] Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi temetőbe, amelyet kisasszonyról neveznek. Jobb illatú temető nincs is a világon, a közönséges fűje is kakukkfű. Kisdiák koromban sokat vittem haza, és nem volt azért szegényebb az illata, és nem mondta senki, hogy mért mászkálok temetőbe. Engem visznek előtted, vagy visznek utánad? Azelőtt is mindegy volt nekem, most meg már éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogy ha a város beereszt. Attól függ, ki lesz akkor ott az érsek. Lehet, hogy itt, a külföldön ásnak el? Csak azt ne, kérem! A szülőföldemet, a helyemet, azt nem hagyom! Egy kis jogásztüntetés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb –, azt te parancsolod, intézkedsz:
– Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!
Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a meggyfa szárad mellől. És girbegurba utcákon vágtat velem az egri reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem kedveltem. Szerettem volna, ha elkerülöm a benne kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet… Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyikőjüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha a mellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húszéves volt és meg kellett halnia, mert a beteg paripáját nem hagyta, megölette. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt és mindent tehetett, titkon nem temettette-e el a fia lovát gazdája mellé. Mert az én apám legalábbis volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e, te! És én meg odavaló vagyok, te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy önképzőkörben, de ugyanegy agyagos tüzes földben közel fekszünk egymáshoz. Te a városban, én a másik hóstya, az árkon kívül. De az én földem éppúgy átölel engem és szól: belőlem lettél, bennem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem a porodat is. A szülő anyád vagyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondjanak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!
.
Ott fogunk némán feküdni egymás közelében. A te kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág: a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallatszik. A szememen két cserépdarabka, mert pénzre lesz szükségem, ha az új élet kezdődik. (A régit úgy kezdtem, hogy még cserépdarabom se volt.) Gyönyörű szertartások! Értem, megértem, hogy vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az időm: azaz: íme, most kezdődik.
.
Elmúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg tehetünk egy fogadást: aki előbb hal meg, elmegy a novaji halottlátó asszonyhoz és megkérdezi: hogyan és miképpen fekszik a koporsójában a másik? És akkor intézkedik, hogy az ő sírbatevő egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.
.Elmúlt barátod:
.Sándor.”
„…én nem vagyok pesti…”
Bródy Sándor palócorszga
Bródy saját és Mikszáth műveivel kapcsolatban így fogalmazott: „Sokat járok palócországban, az övében és az enyémben… is.”
„A Bródy-művek említett és idézett passzusait olvasva jövünk rá: mennyire nem figyeltünk a hevesi, s az egri couleur locale, a helyi szín szépírói rajzára. Holott a régió színei másutt, pontosabban más régió rajzai számontartatnak. Mikszáth a palócföld, főként Nógrád és Gömör színeit vitte a magyar próza tarka szőttesébe, Petelei Erdély virágaival színezte, Tömörkény a szegedi tájét, Papp Dániel a Bácskáét adta, Krúdy pedig a Nyírség és a Szepesség tündéri rajzával ékesítette. Nos, úgy tűnik, a Bródy-novellák és elbeszélések egri és hevesi világa legalább ennyire fontos és meghatározó színfolt a magyar élet prózaíróink festette pannóján!”
(dr. Lőkös István)